Úgy érzem a forróságban megfagyok
a víz alatt lélegzem
a feketét fehérnek látom
az édes keserű
a nappal éjszaka
a vicces szomorú
a fagyban olvadok
fuldoklom a sekély vízben
te zenével mondod el
én versben írom meg
nem értünk a szavakhoz
ettől olyan tökéletes
Erdősi Anna Éva
Kapaszkodom beléd
mint fuldokló a mentő csónakba,
az idő óceánja ketté választ, 2 külön sziget vagyunk
A híd megszakadt
a dagály elmos mindent
és te a tengerfenéken ragadsz,
a többi hibámmal együtt
amire nem jön többé vigasz
Erdősi Anna Éva
és augusztus lett..
Mint a fény a ködön át suhant
és már nem maradt belőled semmi sem
Egy múló árnyék ami már nem kerül a fényre
soha többé.
augusztus lett és a szívem még mindig dobog,
de már nem érted,
azzal már rég felhagyott.
Csendes vihar, így váltál köddé, és a hitem végleg elhagyott
Erdősi Anna Éva
Évszakok
Először jött az ősz,
hiába kerestem őt.
A falevelek forgatagában,
a meleg kabát ujjában,
csak a naív szívem találtam.
Lassan beköszöntött a tél,
fullasztóan terhes a hó födte
tér.
Az adventi vásár kavalkádja sem
mutatta meg arcod,
az emberek rohangálnak,
én viszont itt állok a tér közepén,
és kergetem az álmokat.
Erdősi Anna Éva
Debreceni Hulladékgyűjtő,
szemétnek szánt köztemető.
A hulladék utolsó útja,
ahol nem számít már a múltja.
Hogyan ragyogott fent a polcon,
a dekára mért boldogsághormon.
Gyönyörű volt, vagy illatos,
édenkerttel hasonlatos.
Vágyva vágyott édes álom,
dugába dőlt akarat rom.
Debreceni Hulladékgyűjtő
ahol már semmi se menő.
S a vén idő nem csupán kikezdi,
hanem ezer évig is emészti.
Veress Zita
Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.
Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.
Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.
Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.
Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.
Pongó Győző
Én nem tudtam
Amikor
Apám még velünk élt,
ami nem volt több, mint öt év,
amikor azt hittem, hogy mi
jelentünk neki valamit még,
és úszni tanított a folyóban,
hógolyózott velünk, vagy csak
sétáltunk az erdőben, vagy űltünk
vasárnap délelőtt a moziban csendben:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
Vagy amikor
Anyám még tudott járni,
mozogni, a balesete előtt,
és krumplit sütött a konyhában nekünk,
de a húgom már igencsak megszületni
készült, mi pedig csodáltuk a
bátyámmal, Anyukánk nagy, kerek hasát,
közben a krumplit ettük és tejet ittunk,
így vártuk ezt az új kisbabát:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
És amikor
megismertem először a
szerelmet, azt, amikor nem csak én
szeretek, de engem is viszontszeretnek,
mikor vártam vágyakozva a válaszleveled,
vagy figyeltem a buszmegállóban,
vajon jössz-e már,
és olyan volt, mintha aranyfényben
tündökölne minden egyes madár,
akkor:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
Mikor
nem fájt még a váll, a boka, a nyak,
mikor minden végtag könnyen,
boldogan működött, forgott és szaladt,
és nem körözött fejem felett ez a
csúf fekete madár, mikor nem volt
több, ami elmúlt, mint az, ami
ezután még vár,
akkor:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
(Tényleg,
mindig véget kell érjen valami
ahhoz, hogy értékelni tudjam?
Hogy megértsem, hogy belássam;
minden napom lehet főnyeremény?
Hogy ott voltam és ott vagyok,
ha akarom, ha nem, még most is
a jó Istennek a tenyerén?..)
Szász Attila Dániel
Megváltoztattál.
Félek,
tőled,
félek,
előled,
félek,
állok melletted.
Mostmár kezemhez gyantával tapasztodtad magad,
elengedni vérontással sem tudlak.
Próbáltam,
de te már vágásaimból is erőmet nyelted.
A csatát megnyerted,
remélem zöld receptjeim trófeaként gyűjtödted.
A szívem is ritmusodat nyergelte,
ünnepelj, hisz gyászvacsorád nyeltem le.
Lelketlen lelked, lelkembe csempészted.
Híg tojáslé, tejszínhab mellé csemerlett.
Hányingert rendületlenűl keltett.
Habból trutymó, léből sav,
torokból csomó,
erőből lágy szivacs.
Ne hidd nem tudom neved,
beszélni róla nem merek,
szivacsom túl sok tojáslével betellett.
Remélem örülsz, remélem nevetsz.
Lelkemből lelketlent tettél,
elvetted mindenem.
Felhányjam kis fehér nyereményed?
(Lélek partnerem, legbelső gyomorférgem)
Szőcs Johanna-Csilla
Falétünk gyökerei
Öreg tölgy alatt ülök
lehajtja homlokomra ágát,
madarak röptén szárnyaló
szélfútta sóhaját.
Repedezett kérge
szántóvetők érdes tenyere
öleli át derekát
ősi idők fáklyafénye
őrzi Isten óvta határát.
Gyökerei egyben tartják a hazát
lombjai közt fészkel a nemzet
hallgatva a Turulmadár dalát.
Szerelmek vállain verseskötetem 2013-ban jelent meg, a bővített második kiadás 2025-ben a könyvhétre, a Rím Könyvkiadó gondozásában.
Az itt küldött versem a fenti kötet megjelenése után született.
Előre is köszönöm a versem elbírálását, és amennyiben méltónak találják arra, hogy megjelenhessen az Alföld folyóiratban.
Tisztelettel a szerző : Szabó József
Szabó József
Tengerek és hegyek vesznek körbe széles úton haladok
Ameddig szeretnéd addig maradok
Távoznak soraimból a fájdalmas szavak
Repkedve szállok akár a kint repülő madarak
Szívemhez szóltál ő fel figyelt ràm mikor kellett
Ennél titkosabb dolgot súgalt vajon mit merhet?
Várok akár az életem végéig amíg létezem
Ezért érted százszor is vétkezem
Hallom ahogy szólsz hozzám az álmaimba
Kérlek gyere és tedd fejedet a vàllaimra
Örökre átadom vigyél engemet el a világ végére
A patakok, dombok vagy a szakadék szélére
Saját árnyékom veti most rád a fényt ami beragyog
Amire vágysz azt tőlem bármikor megkapod
Ég bennem a tüzed mely soha ki nem alszik
Városokon át is csak a te hangod hallatszik
Ölelj, csókolj, hadd érezhesselek újra meg újra
A rózsád vagyok amit megvédsz akár a búra
Lehűlt testtel, hideg kézzel melegíted kezemet
Az első naptól fogva elvetted az eszemet
Csak rád gondolok mióta láttam közelről szemeid
Azóta az enyémek lettek a te vendégeid
Figyellek, látlak, de nem lehet ezzel betelni
Sosem tudnék ennyivel csak eltelni
Akár az égető szomjúság ami kaparja torkomat
Feléd nyújtom reszkető megsebzett karomat
Egy öleléseddel meggyógyítasz minden fàjdalmam
Így minden nap nyugodtan fekszek az ágyamban
Nem alhatok mindig összefonódva veled
Ettől szívem még azóta is minden éjjel deres
Bezártam minden ajtót de te kinyitottad kapuit
Így tudom folytatni versemnek szárnyaló sorait
A részemmé váltál csak a halál választ el tőled
Bármit teszel vagy tennék el nem futok előled
Megtaláltál mintha egymást kerestük volna
De ezt csak egyedül a kettőnk szíve tudja
Fúj a szél,kint még esik, vihar felhők kerekednek
S közben minden nap csak érted epekedek
A távolság sem tudja elszakítani ezt a láncot
A gyomrom mint a keringő teszi meg a táncot
Végtelen óceánok sem fékezik utamat feléd
Hiszen attól a naptól a szerelmem csak a tiéd
Üvegen keresztül szemléltem eddig a vilàgot
Körülöttem közben minden szépen kivirágzott
László Barbara
Ha vissza jönnél,
asztalhoz ülhetnénk,
talán egy palack bort
ketten, együtt felüthetnénk.
Beszélgetnénk míg
az éj elkezd öregedni,
s emlékezve bíztatnánk
egymást felejteni.
Ha visszajönnél,
többször találkoznánk.
A felettünk összecsapó
hullámokat meglovagolnánk,
s a habokból emelkedve
konokul percet váltanánk.
Adnánk tenger időt egymásnak,
mint egyik ember
szükség idején a másiknak.
Ha visszajönnél,
máshogy csinálnánk mindent.
Nem felednénk,
hogy az idő egyszer már elröppent.
S ha visszajönne
mindenki, aki valaha elment,
ha belepusztúlnánk is,
földre hoznánk a Mennyet.
Veress Zita
Ölelhetnél engem, s karjaidba olvadnék,
míg odakint a világ penészes omladék.
Álmodhatnánk, hogy ez itt az éden.
Mire a hajnal erőt vesz a sötéten,
közhelyeknek megadva magunkat,
csak várnánk, és várnánk a másikat.
Kezdődne minden újra, ahogy a kígyó a farkába harap,
s a mindenség ellen lelkünkben tomboló harag
lebegő, forró párává szelidűl csendesen,
míg szemünk, fülünk eltakarja a szerelem.
Veress Zita
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem